2026. június 5-én, egy aktív napkitörés során a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről készült ez a lenyűgöző felvétel, amelyen a déli sarki fény, az aurora australis hatalmas ívben kanyarog a Föld légköre felett. Az űrállomás ekkor 271 mérföldes magasságban, az Indiai-óceán felett, Perth-től délnyugatra járt, és a kép tökéletesen megörökíti a kozmikus jelenség szépségét. A sötét bolygó és a fekete űr határán a zöldes derengés szinte misztikus fényfüggönyként jelenik meg, amely a Nap és a Föld közötti láthatatlan erők játékát tükrözi.
Az aurórák színes, dinamikus és vizuálisan rendkívül finom jelenségek, amelyek a napszél és a Föld mágneses mezőjének összetett kölcsönhatásából születnek. Ez a kozmikus tánc, amelyet űridőjárásnak nevezünk, a Napból kiáramló töltött részecskék és a Föld magnetoszférájának találkozásakor jön létre. A részecskék a mágneses erővonalak mentén a sarkvidékek felé terelődnek, ahol a légkör molekuláival ütközve hozzák létre a jellegzetes, hullámzó fényjelenséget.
A fotó különlegessége, hogy nem a Föld felszínéről, hanem az űrből, egyedülálló perspektívából mutatja be ezt a természeti csodát. Jessica Meir űrhajós felvétele rávilágít arra, hogy a sarki fény nem csupán egy földi látványosság, hanem egy globális, bolygóméretű esemény, amely az űrből is jól megfigyelhető. A kép a NASA jóvoltából vált elérhetővé, és tökéletesen szemlélteti, hogyan fonódik össze a tudomány és a művészet a világűr csendjében.
A Nap és a Föld mágneses tánca
Az aurora australis, vagyis a déli sarki fény, pontosan ugyanazon fizikai folyamatok eredménye, mint északi testvére, az aurora borealis. A különbség csupán a földrajzi elhelyezkedésben rejlik: míg az északi fény az Északi-sarkkör környékén figyelhető meg, addig a déli változat az Antarktisz és a déli félteke magasabb szélességein tűnik fel. A jelenség hátterében a Napból érkező, nagy energiájú részecskék állnak, amelyek a Föld mágneses terének hatására a sarkok felé áramlanak.
Amikor ezek a töltött részecskék, főként elektronok és protonok, elérik a Föld felső légkörét, ütköznek az ott található gázmolekulákkal, például oxigénnel és nitrogénnel. Az ütközés hatására a molekulák gerjesztett állapotba kerülnek, majd amikor visszatérnek alapállapotukba, energiájukat fény formájában bocsátják ki. A különböző gázok és a magasság függvényében változik a fény színe: az oxigén zöldes és vöröses, a nitrogén pedig kékes és lilás árnyalatokat produkál.
A 2026. júniusi felvétel idején a Nap különösen aktív volt, ami felerősítette a napszél intenzitását és gyakoribbá tette a geomágneses viharokat. Az ilyen időszakokban a sarki fények nemcsak erősebbek, hanem alacsonyabb szélességeken is megfigyelhetővé válnak, ami ritka és különleges élményt nyújt a földi megfigyelők számára is. Az űrből készült kép azonban még ennél is többet árul el: megmutatja a jelenség valódi méretét és a bolygó légkörével való szerves kapcsolatát.
© NASA/Jessica Meir
Forrás: Nasa.gov
