A NASA tíznapos Hold körüli küldetése lezárult, amikor az Artemis II Orion személyzeti kapszula április 10-én a Csendes-óceónál, San Diego partjai közelében vízrebukott. A négyfős legénység — Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, Christina Koch és Jeremy Hansen missziós szakemberek — biztonságban tért vissza a Földre, ezzel az első emberes holdutazást zárva le több mint ötven év után. A küldetés célja a jövőbeli holdexpedíciókban használatos rendszerek éles tesztelése volt, és a visszatérés fontos adatokat szolgáltatott a következő küldetésekhez.
A visszatérés pontos ideje este 8:07 volt keleti parti idő szerint, azaz 17:07 PST, és a mentési műveleteket az Egyesült Államok Haditengerészete vezette az USS John P. Murtha hajó irányításával. A sikeres feladatvégrehajtást követően a parancsnoki központ és a mentőalakulatok gyorsan biztosították a kapszulát és a legénységet, hogy mielőbb el lehessen kezdeni a műszaki vizsgálatokat és az első orvosi ellenőrzéseket.
A NASA élő közvetítésében a misszió kommentátora, Rob Navias bejelentette, hogy a jármű rendkívül jó állapotban van, ami megnyugtató lezárása volt egy rendkívül összetett és kockázatos vállalkozásnak. A sikeres visszatérés megerősítette a csapat munkáját és azt az elképzelést, hogy az Artemis-program képes visszajuttatni embereket a Hold közelébe és előkészíteni a későbbi leszállásokat.
Drámai visszatérés a légkörbe
A visszaérkezés a Föld légkörébe az egyik legveszélyesebb szakasza egy űrutazásnak, és az Artemis II esetében különösen intenzív volt. Az Orion a Holdról visszatérve körülbelül 39 600 km/óra sebességgel lépett be a légkörbe, ami rendkívül nagy hőterhelést és aerodinamikai igénybevételt jelentett a kapszula számára.
A Holdról érkező visszatérések lényegesen nagyobb sebességgel zajlanak, mint az alacsony Föld körüli pályáról indított hazatérések, ezért az Artemis II hőpajzsának nagyobb hőterheléssel kellett megbirkóznia. A küldetés során a pajzs körülbelül kétszer annyi hőt élt át, mint amit egy űrállomásról visszatérő jármű tapasztalna, így a sikeres átvészelés különösen fontos mérföldkő volt a technológiák szempontjából.
A visszatérés során a kapszulát elborította a rendkívül forró plazmafelhő, és a hőmérséklet a külső felületeken elérte az 5000 Fahrenheit fokot, ami súlyos terhelést jelentett az anyagok és a védőrétegek számára. Mindezek ellenére az integrált rendszerek úgy működtek, ahogy tervezték, és az Orion sértetlenül jutott el a leszállási zónáig.
Pontos tengerre szállás és ünneplés
A re-entry utolsó szakasza után hat perces rádiócsendet követően a kapszula újra kapcsolatba lépett a földi irányítással, és a vitorlákhoz hasonlóan működő rendszerek megkezdték a lelassítást. 6700 méter (22 000 láb) magasságban a három fő ejtőernyő kinyílt, majd fokozatosan csökkentette a kapszula sebességét, míg végül a szerkezet kíméletes, körülbelül 32 km/óra végső sebességgel ereszkedett a vízre.
A vízrebukást követően a fedélzetre érkezett mentőalakulatok segítettek a legénységnek a lebegő felvonóként szolgáló „előtérre” kijutni, majd helikopterrel vitték őket biztonságos helyre. A parancsnoki központ pillanatok alatt tapintható megkönnyebbülésnek adott hangot, és a Houstonból irányító csapat tagjai hangos ovációval fogadták a jó hírt.
A visszatérés után elhangzott érzelmes megjegyzések is megragadták a közönséget: egy ismert résztvevő azt mondta, hogy szinte szavakra nincs miért, és hogy ez csak a kezdet — a cél az, hogy az elkövetkező években rendszeresen szervezzenek holdküldetéseket, és 2028-ig eljussanak a leszállásig, majd egy állandó jelenlét kiépítéséig. A legénység képei, tudományos eredményei és emberi pillanatai — a nevetéstől a meghatottságig — világszerte emberek millióit kötötték össze, és új lendületet adtak a Hold felé vezető útnak.
Forrás: LiveScience.com ↗̱
© NASA/Bill Ingalls
