Egy Észak‑Egyiptomban feltárt mintegy 18 millió éves majom fosszíliák új megvilágításba helyezhetik a ma élő emberszabásúak eredetére vonatkozó elképzeléseket. A lelet arra utal, hogy a modern emberszabásúak – köztük mi, emberek – ősei nem feltétlenül Kelet‑Afrikából indultak, hanem sokkal északabbra, a Közel‑Kelethez közelebb eső régióban is kialakulhattak.
A fosszíliák igen töredékesek: néhány alsó állkapocs‑fragmentum és erősen elkopott fogak adtak alapot a kutatásnak, de a tudósok ezek alapján új nemzetséget és fajt írtak le. A maradványt Masripithecus moghraensis néven jegyezték fel, a név a lelet helyéhez kapcsolódó Wadi Moghra említésével hordoz kulturális és földrajzi utalást.
A felfedezést vezető paleontológus, Shorouq Al‑Ashqar szerint a találat egyszerre jelentős és meglepő, mert rávilágít arra, hogy evolúciós történetünk térképe sok helyen hiányos. Bár a leletek töredékesek, az állkapocs és a fogak sokszor kulcsfontosságú adatot szolgáltatnak az emlősök táplálkozásáról és rokonsági viszonyairól.
Észak-Afrika új szerepe
A korábbi elképzelések alapján a modern emberszabásúak eredetét hosszú ideje Kelet‑Afrikához kötötték, mert ott találhatók a legtöbb, törzsfejlődés szempontjából fontos fosszíliák. A majmok már legalább 25 millió évvel ezelőtt megjelentek, gyorsan sokféle fajra bomlottak, és számos irányba terjedtek szerte a kontinenseken.
Az új egyiptomi maradványok azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az emberszabásúak korai leszármazási ágai nem voltak kizárólag Kelet‑Afrikára korlátozva. A 2023–2024‑ben előkerült leleteket tartalmazó vizsgálat, amely a Science folyóiratban jelent meg, azt sugallja, hogy Észak‑Afrika és az Afro‑Arabiai térség kulcsfontosságú lehetett.
Sergio Almécija, független biológiai antropológus hangsúlyozta, hogy minden új majomfosszília értékes, különösen ott, ahol korábban kevés vagy semmilyen leletet nem ismertek. Az északi előfordulás rávilágít arra, hogy a régió paleontológiai kutatása jelentősen árnyalhatja a korábbi képet.
Az evolúciós jelentőség
A kutatók az anatómiai jellemzők és a ma élő emberszabásúak DNS‑adatainak összevetésével helyezték el a leletet a családfán. Az elemzés szerint a Masripithecus moghraensis nagyjából azon a ponton állhatott, ahol a nagytestű emberszabásúak és a kisebb gibbon‑sziamang vonal elvált egymástól, azaz nagyon közel állhatott a ma élő emberszabásúak közös őséhez.
Erik Seiffert, az elemzés egyik társszerzője szerint a legvalószínűbb, hogy ez az ősi vonal az északibb részén, az Afro‑Arabiai területen alakult ki. Ez a feltételezés összhangban áll azzal a tényel, hogy a fosszilis anyagok szerint egykor az emberszabásúak elterjedése kiterjedt Ázsia nyugati részére és a Közel‑Keletre is.
Ugyanakkor nem minden kutató fogadja el azonnal a következtetést; vannak, akik szerint többre lenne szükség ahhoz, hogy átírjuk a hagyományos nézetet. A vita közepette az is világos, hogy további feltárások és kiegészítő leletek nélkül a teljes kép még mindig hiányos, és további munkára van szükség ahhoz, hogy pontosítsuk a modern emberszabásúak eredetének térbeli és időbeli kereteit.
Forrás: LiveScience.com ↗̱
© Mauricio Antón
